Egyszer csak úgy döntöttem, elmegyek az anyuhoz. A meglepetés ötlete az én fejemből pattant ki. Sőt, képes voltam teljes titokban tartani és nem elpofázni idő előtt. Bár a vége felé majdnem elrontottam. Épp az anyuval beszéltem telefononon, ahogy évek óta minden áldott nap. Kezdte felsorolni, hogy mi mindene fogyott el, de nem gond, már megkérte az egyik ismerősét, aki megveszi neki ezeket a boltban, na akkor csillagokat láttam a marha nagy titoktartástól és éreztem, tovább nem tudom tartani, ki fog csúszni: anyuci ne vegyél ilyet, mert már ezt is vettem. A telefonnal besomfordáltam a páromhoz és kínkeserves pofákat vágva, pantominnal, némajátékkal előadtam, hogy nem megy, nem bírom ki, meg fogom mondani az anyunak, hogy jövök. Az én csöndes, hangját soha fel nem emelő párom eléggé idegesen és mondhatnám nem túl finoman felcsattant, hogy „halt die Klappe”, azaz fogjam be a számat! Még mormogott valami olyat is, hogy ez nem lehet igaz, eddig kibírta, most akarja közvetlenül a cél előtt elrontani az egészet …. és átvillant az agyamon, hogy igaza van. Most már nem szabad elcsesznem.
Jóvannajóvanna, most mi van? Nem lenne jobb, ha tényleg tudná, hogy érkezem?
– De miért lenne az neki jó? Kezdhetné az idegeskedést, meg a felesleges szervezkedést, hogy felkészülhessen az érkezésedre. Ez a tiszta stressz. Ezt akarod?!
Szóval igaza volt. De akkor is durva nehéz volt befogni a számat. A közösségi oldalamon is rohadtul vigyáztam arra, hogy a magyarországi mobil internettel kapcsolatos tapogatózásom valóban minden gyanú felett álljon. Azt írtam, hogy csak egy ismerősnek próbálok segíteni az információkkal, ha-ha-ha. A dolgon átlátó barátaimnak privátban vallottam szint és egyúttal kértem őket arra, hogy ne forszírozzák a témát. Izgultam, nehogy megtudja az anyu.
A terv egyszerű volt. Az amúgy is egy hétre Bécsbe látogató családommal együtt kiutazni, majd egy éjszaka után egyedül folytatni Győrig az utat. Hozzátenném, hogy huszonvalahány évesen lazán hazahoztam egy autót Belgiumból. Évekkel később Bajorországba jártam ki egyedül. Vezettem már sok-sok kilómétert, félelem és aggodalom nélkül. De mindez már a múltté. Már nem szeretek vezetni. Sőt. Ha nem muszáj, nem autózom. Viszont ha Győrig el szeretnék menni, akkor a Bécsen majd át kell autóznom. Egyedül. Bele se mertem gondolni, mert ez az a pont, ahol feladnám. De nem akartam, az anyu volt a cél.
Az engem talán nem annyira szerető navigációs herkentyűnk (nekünk csak Wagerle ), akármennyire is ellenkormányoztam és csitítottam, kibökött velem. A bécsi Spittelau városrésztől simán Budapest felé lehet venni az irányt, eléggé lightos verzió. Az is igaz, hogy az említett városrésztől indulva, a Gürtelen (brrrrrrr) keresztül lenne még közelebb a cél, de ezt a többsávos iszonyatot a baromi forgalmával nem nekem találták ki, eszembe se volt arra menni. A párom belőtte nekem az irányt, mutatta is, hogy merre kell majd mennem, nem lesz gond. Ha-ha! Tudtam, hogy lesz.
A családom elindult a metró felé, nekik időre kellett menniük egy rendezvényre, én pedig ott ültem az autóban és hirtelen szükségem volt a 15 évvel korábban a terhesgondozáson tanultakra. Nagy levegő beszív, bent tart, kifúj … ezt ötször egymás után, majd megnyugszunk.
Lószart. Ideges voltam mint a fene. Indulás (hála isten se biciklis, se gyalogos) majd természetesen hallgattam Wagerle szavára, aki engem a helyes útról levezényelt. Rémülten konstatáltam, hogy megyünk a Gürtel felé.
Hohoooo kispajtás! Ich bin ned deppert!, mondtam neki stílusosan bécsiül, azaz nem vagyok én hülye. És nagy fékezés. Arra nem megyek gyerekek. Nem tudom, hogy sikerült, de visszajutottam az origóhoz, ott álltam ahol 5 perccel korábban is, Spittelauban.
Wagerle, kuss és figyelj! Nem megyek a Gürtelen! Ennyire nehéz ezt megértened? Egy határozott „Achtung” hagyta el Wagerle torkát válaszul, de nem akartam megsértődni. A kezében voltam.
Felmentünk a csak egyenesen tovább útra, a táblákon szereplő „Budapest” irányok nagyon megnyugtatóan hatottak. Kicsit később néhány változtatást eszközölt Wagerle-Navi, jobbra-balra, egyenesen, nem baj, biztosan tudja, melyik a helyes út.
Aztán egyszercsak rádöbbentem. Nem merem leírni mit mondtam. Ez a szemét csak-csak elvitt a Gürtelre.
Arra emlékszem, hogy 4 kézzel szorítottam a kormányt. Ember! Erre maximum villamossal (bécsiesen Bim) járok, vagy metróval! Normális vagy Wagerle??
Szörnyű volt. Talán még fölöttem is mentek autók. Ezek ott Bécsben úgy váltják a sávokat, olyan magabiztossággal és rettenetes sebességgel, ami egy ilyen mazsolát mint én, a teljes töketlensége tudatában lebénit és megfagyaszt. Istenem, bárcsak tudnám, merre járok!
Örültem annak, hogy már nem bécsi a rendszámunk, nem mega-ciki a tökölésem. Na ja, nürnbergi rendszámmal egyedül egy nő …… végül is akár gratulálhatnának is, nem?
Majd kiérve Bécsből, jött a következő szar. Az osztrák monszum. A legmagasabb fokozatra állítva se bírta az ablaktörlő eltüntetni a wassert, szinte nem láttam semmit sem, csak a memóriámra támaszkodtam. Erre már jártam. A mögöttem haladó kamion sofőrjét jó pár évre börtönbe zárnám. Az állat, szinte tolt engem egy szakaszon. Végig útépítés, egysávos út, 80-as tábla, tökig érő víz, kétszer majdnem elrepültem a vízencsúszás miatt, de a barom mögöttem úgy döntött, hogy most ő megmutatja, mekkora állat és belenéz a csomagtartómba.
Az osztrák-magyar határ, évek óta változatlanul maga az iszonyat. Fura népek álldogálnak mindenhol, Hasfelmetsző Jack kincsesbányája lehetne, itt szerintem sokáig nem fedezik fel a hullákat. A matricát a bodegáknál kell megvenni, ahol sorban állhatsz esőben, hóban. Bent a csúf épületben mehetsz pisilni, vehetsz barbie-babát, de matricás és pénzváltó nem kapott helyet. Azt csak kint intézheted, kvázi open air-programként. Szorítod magadhoz a táskádat, félsz.
Utána már könnyű. Hazai aszfalton szelem a kilómétereket. Teljesen rendben van.
Néha vigyázni kell, mert néhány barom (elsősorban osztrák rendszámmal) érkezik hátulról a belső sávban, de különben nyugi van.
Aztán egyszercsak meglátom. Győr. Istenem, Győr.
A házunk előtt szerencsémre parkolóhely is akad.
Kiszállni egyből akkor sem lehet. Nehéz pillanatok. Zúdolnak az érzések.
Aztán sóhaj, itthon vagyok.
Becsöngetek. Abban reménykedem, hogy megkérdezi, ki az?
De nem. Csak berreg az ajtónyitó.
Vágtatok fel a lépcsőházban. Az ajtaja résnyire nyitva, a kis kocsijából néz kifelé, nem tudja ki jön.
Anyuciiiii, meglepetéés! – kiálltom és tudom, hogy mostantól már minden jó.
Itthon vagyok.