Embermesék

Amikor a sors úgy rendesen seggberúg

Higyjétek el, hiába mondja bárki is, hogy sajnálja ami velem, pontosabban az Anyuval történt, meg együttérez …. igazándiból még egy picit se tudja  elképzelni, se valóban átérezni azt a tragédiát, ami kénköves mennykőként belecsapódott az életembe. 🙁

Emlékszem, jó néhány évvel ezelőtt, amikor a kisfiam korát mégcsak hónapokban mértük, tagja voltam egy babás levelezőlistának. Kisgyerekes, többgyerekes anyuk, babát váró kismamák, illetve babára áhítozó csajok,  kábé így nézett ki a társaság. Volt közöttünk egy fiatal,  gyermektelen lány, aki aktív listatagként egyszercsak a határtalan boldogságáról számolhatott be nekünk: végre, végre terhes lett!!
Örültünk a boldogságának, a hír engem is a mennyekbe repített, mivel csak pár hónappal voltam túl az én kisbabám érkezésén, még rettentően fogékony voltam az ilyesmire. (Megjegyzem, ez a babázás, meg a vele kapcsolatos témák mostanra már régen kifulladtak nálam, kb. annyira érdekelnek a gyerekekkel kapcsolatos dolgok mint régen, azaz semennyire. Szomorúan állapítottam meg, hogy tényleg van ilyen. Elmúlik a Kismama újság izgatott lapozása, előfizetése, nem gyűlik könnycsepp a meghatottságtól a szememben ahányszor bébikét látok, sőt, már nem is veszem őket észre. Micsinájjjak, ez van ….  )
A Lány a boldogságos gyerekváros hónapokat élvezte, mi pedig a küldött beszámolóit. Átéreztük vele a terhesség, a várakozás örömét, hiszen ismertük annak minden percét.
A hírei arról, hogy a baba pici, nem igazán ijesztettek meg minket, magyarázat mindenre van, rossz velünk nem történhet, ilyen az eszünkbe se jutott. (Juj, az említett lista kapcsán eszembe jutott az a kifejezés, ami régen se igazán tetszett, manapság pedig a víz is kiver a hallatán: Pocaklakó …. brrrrr ….. Hanyistókot, a kapuvári Hanság rémét látom ilyenkor magam előtt, a mocsárban felnőtt lényt, sorry, engem ez a kifejezés, hogy “pocakban lakó” elborzaszt, rémségekre asszociálok. Egy, a pocakban élő, vegetáló szörnyet látok … na jó, hagyjuk.)
Az UH-s vizsgálatok egyre inkább aggodalomra adtak okot, de természetesen még mindig nem gondoltunk semmi rosszra, pontosabban biztosak voltunk abban, hogy mindenen lehet segíteni. A Lány is úgy látta, hogy nincs semmi más, csak az ő picikéje kicsit alulmaradt a fejlődésben, apróbb mint a társai, de majd ha megszületett bele fog húzni.
Aztán újabb hírek érkeztek ilyen-olyan szükséges, elkerülhetetlen vizsgálatokról. Na ekkor már elkeztünk mit többiek is privátban levelezni, kezdtük nem érteni a dolgokat. Megijedtünk. 
Aztán érkezett a Lány sokkoló levele. Azt írta, hogy az ő rettenetesen várt és imádott kis bébikéje, akinek nevet és életet adott …… .. a vizsgálatok eredménye: élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenesség ……——–
Napokkal később még írt nekünk egy utolsó levelet, amiben elbúcsúzott. Kérte, hogy ne keressük, ne kérdezgessük, nem tud róla beszélni.
Azt is írta, hogy ne érezzük úgy, hogy legalább egy együttérző emailt írni kéne neki, mert nem kell! Ne írjunk neki arról, hogy mennyire sajnáljuk, meg együttérzünk,  mert fogalmunk sincs (hála isten) arról mit is érez, hiszen ennek a fájdalomnak még a töredékét se ismerjük. Együttérezni csak az képes, aki ugyan ezt átélte. Aki vesztett el már bébit, akinek halt már meg gyereke, az tudja mit jelent, de más nem. Tudja, hogy tényleg őszintén gondoljuk meg vigasztalni szeretnénk, de úgyse tudjuk.
Azt pedig biztosan megértjük, hogy a történések miatt nem igazán szeretne boldog kisbabavárásokról, születésekről és iperedő bébikről olvasni, ezért le is iratkozik a listáról. 
És elköszönt. 
Talán 1, vagy 2 évvel később hírt kaptam róla, besorolt a boldog anyukák közé. 


Valahogy így vagyok jelenleg a saját tragédiámmal. Amit az élet rám mért, azt, ahogy a sors seggberúgott, azt csak én érzem, azt más még csak el se tudja képzelni. 
Azt, hogy a 68 éves, korábban soha nem beteg anyukám egyik napról a másikra teljesen magatehetetlen állapotba kerüljön és személyében pillanatok alatt megszünjön a 89 éves Fürtikémnek a bevásárló, főző-mosó, ellátó segítsége, azért lélegzetmegállító. Ahogy a vele kapcsolatos kérdés is: Úr Isten, most mi lesz velük????
Két emberke magára hagyatva, kiszolgáltatva, bezárva egy 2 szobás lakásba. Így nézett ki augusztusban az engem jó néhány évvel öregítő helyzet. Akkortájt úgy éreztem, normális ésszel nem fogom kibírni, a tehetetlenség, a távolság több volt mint örjítő. 
Emésztés-elősegítő (elnézést de így van) hívásoknak neveztem (ma is áll) a telefonbeszélgetéseket, amiket végre este a Körivel (az Anyu huga) folytattam. Mielőtt tárcsáztam a számát, már rámjött a rettenetes izgulás, a félelem attól, hogy mit fogok hallani és máris futnom kellett “oda”.
Ez a mai napig így van. Nincsenek jó hírek, csak maximum, hírek. 

Ennek a bejegyzésnek itt még nincs vége, de mivel több mint 3 hete írom, ezért inkább közzéteszem, legalább az eddigi verejtékes munkám ne vesszen el. 

Folytatni fogom, még van róla mesélnivalóm. Az időm szűkebbé szabottá vált mint bármikor, az új munkám reggeltől-estig tart (ma is voltam) kimerít. Élvezem valahol nagyon, de ez már nem teljes embert kíván, hanem legalább 5 embert! 🙂 Kb. ennyit kéne belőlem klónozni, hogy az összes munkát elláthassam.

3 thoughts on “Amikor a sors úgy rendesen seggberúg

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .