Embermesék

Ami generációkat választ el (és kollégákat idegesít)

Ez a zene. Mi más tudna ennyire idegesítően, dühítően közénk állni, közénk a szüleinkkel, gyerekeinkkel, ismerőseinkkel? Az idegesítővel nem túloztam, mert van zene ami annyira idegesít, hogy nem tudok másra koncentrálni. A korábbi irodánkban (hatalmas, hat iróasztalos) egy ideig, inkább tiniknek zenét sugárzó rádió zenéje ment, iszonyatos volt a plafon hangszóróiból lefelé áradó tuctuc és monotónia. A legrosszabb az óránként ismétlődő nóták sora. A Hello-t az aktuális angol (vagy ami? ) sztárnénitől, Adeletől talán nem gyűlöltem volna meg egy életre, ha nem hallom olyan gyakran. Az irodában néhány kollégával kéz a kézben álltunk ki az adélék elhalgattatása mellett és sikerült. Az enerdzsis szar helyett egy semleges rádióadó adta a háttérzenét, ami kellemes volt, mert az időnként beálló nagy csendet elegánsan takarta. A főnökség kilátásba helyezte, ha nem lesz megegyezés, akkor nem lesz semmilyen zene se. (ebben bent volt a kezem, de teljesen! Psszt! )
Jelenleg újabb krízist élek át, mivel az irodánk elköltözött egy új helyre. Korábban egy bank kirendeltsége volt az épületben, érhető hogy nincsenek hanszórók a plafonba építve, tehát nix musik. A kollégáim pénzt összedobva vásároltak egy netrádiót (a fiam szólt, hogy az nem netrádió, hanem DAB+ !)  És megtörtént az iszonyat. Az egyikük, aki különben egy remek kolléga, szuper emberke, de ebben a mit hallgatunk kérdésben egyszerűen olyan, mint egy depp, ismét egy tuctucra állította. Neki az tetszik. Mein Gott naa.  De olyat képzeljetek el, amikor a számok (zene ez?) szinte egymásba érnek, a tuci-tuci lassabbá, vagy gyorsabbá válik és úszik bele a következő monotóniába. Próbáltam tűrni, de nem ment, mert bármennyire nem akarom hallgatni, nem odafigyelni, akkor is elér, beúszik a fülembe, be a szépérzék centrumomba és a tudatalattim akkorát ordít, hogy muszáj meghallanom: eléééég! Ebből a szarból elééég!

Annak akit állítólag nem zavar és neki tök mindegy milyen zene szól (ha-ha-ha) javasoltam, hogy naponta legyen egy óra ungarische Volksmusik is, garantáltan hülyét fog kapni és meg fogja érteni, hogy nem mindegy mit hallgatunk. Rosszul áll a szénám, mert csak az egyik kollégám merte kijelenteni, hogy őt is idegesíti az aktuálisan futó netrádió, a többi meg akkora nyúl, hogy na. Jóvanna közülük kettőnek kicsit a főnöke is a tucccczenés, tehát öngyilkosság lenne a lázadásuk. Saját bevallásuk alapján, csak nem akarnak felesleges stresszt. 🙂 Mondom, hogy nyúlak!
Persze ez demokratikusan megoldódna, vége lenne a tucinak ha nem lenne saját irodám, de így azt javasolta a szarzenéhez ragaszkodó, hogy csukjam be az ajtómat és nem hallom. Azt tudtam, hogy irigyek a saját irodámra, de hogy ennyire? A nyúlak persze a rossz ízléssel megáldott hangadó kolléga távozása  után egyből átkapcsolják egy másik, nekem is tetsző adóra a ládikót és pitiznek, hogy nyissam ki az ajtómat. De érdekes, miért nem hagyják a tuctucot, mi a bajuk vele? Nyúl Bélák! Ugye-ugye? De szeretem őket.

Nekem a zene életelemem. A létezésem függ tőle. Csak úgy nem tudok zenét hallgatni, háttérnek se nagyon megy, mivel rettenetesen figyelek rá, a munkavégzés lehetetlen lenne mellette. A nekem tetsző zenéket egyből felhangosítom, amik aztán a bőröm alá hatolnak, bizsergetnek, hallgatnom, énekelnem kell őket, fontosak. A zenéért már többedszer hajlandóak voltunk párszáz kilómétert megtenni, ezért jártam márciusban Berlinben is. Muszáj volt, James Hunter Berlinben adott koncertet. Élek, vagy halok, nekem ott volt a helyem. (a berlini napokról még fogok írni)

A kisfiam 16 éves. Imádom. De az már a múlt, amikor kézenfogva táncolva a szállj el kismadárt énekeltük és tapsikoltunk minden Fenyő Miki nótához. Már ő is más zenét kedvel, hallgat, de nincs vele gond, mert az elhangzó „André csukd már be azt a k. ajtót, ezt nem lehet kibírni!’ után az idegesítő zene megszűnik. Dehogy kapcsolja ki! Becsukja az ajtaját.

A zenei ízlésünk eléggé párhuzamos utakon fut, szinte soha nem is találkozik, de képletesen szólva mégis léteznek lehajtók, amiknek közös a parkolója. Na ezekben a parkolókban szoktunk találkozni.
Az ő rádióját én nem hallgatom. Ő sem az enyémet. James Huntertől ….. hogy fogalmazzak finoman? Na, szóval távol tartja magát. De hála isten, néha-néha megmutat nekem egy-két nótát ezzel a felvezetővel „anyu, szerintem ez neked tetszeni fog”. Vagy, éppen útközben meghallok félfüllel egy számot, amire kezdem hegyezni a fülem.
– De jó! Mi ez? És egyből érkezik a válasza például
– ez a AnnenMayKanterit.
– He? Ezt te honnan tudod?
– Onnan, hogy játszák néha a rádióban. Abban a rádióban, amit nem vagy hajlandó meghallgatni.  Ugye-ugye? Mondtam én, hogy jó zenéket hallgatok!
És el kell ismernem. Néha tényleg jókat hallgat.

Köszönöm André, az ajánlatod, a Pocahontas pont ilyen! Tetszik!
Eléggé rétegmusik, nem hiszem, hogy mindenkinek tetszeni fog. De ki tudja? Remélem eljut valakihez, akinek szintén megmozdul a szíve és a táncos lába az alábbi nóta hallatán.

3 thoughts on “Ami generációkat választ el (és kollégákat idegesít)

  1. Nagyon örvendek ennek a remek írásnak, véleménynyilvánitásnak, zenekritikának. Hasonló átéléseim nekem is voltak, vannak, lesznek, hiszen a zene olyan dolog, ami nagy gyönyört, de nagy szenvedést is okozni tud. Már ott kezdődik az egész, hogy mi is a zene? Nos minimalista vagyok, szerintem, ha van egy melódia és egy ritmus, akkor az zene. Sajnos ennek a mimimális felfogásnak sem képesek u.n. zenészek eleget tenni, például az én felfogásomban a RAP az nem zene! Persze izlések és pofonok különböznek. Eszembe jut, amikor úgy 20 éves lehettem és a városból hazatérve hallottam, hogy apám Strauss zenét hallgat, amire én megjegyeztem, hogy „letünt világ letünt zenéje”. Ma kedvelem minden Strauss zenéjét, de még a Richard Straussét is. Amit nem igazán kedvelek, az az anglo-amerikai dominancia a zenében, de lehet, hogy erre is nosztalgiával fogok gondolni, ha majd az arab zene lesz a domináns, már feltéve, hogy eleget élek hozzá! Hanem olyan munkahelyen ahol szellemi munka folyik, vagy lecketanulás közben nincs helye egyáltalán semmilyen zenének!

    1. Oh Frédi, mindig örömmel olvasom a soraidat! Ha értelem és humor kéz a kézben jár (ahogy nálad is), mindig jó az eredmény. Köszönöm! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .